Szabó József naplója 1943. október-november

Október 10.

Hűvösebbre fordul az idő, és kisebb fagyok vannak már. A napok telnek, várom a szabadságot, semmi különös nincsen.

Október

Vígan elmúlik, jó meleg bunkerekben mennek a napok, minden esemény nélkül, egy-két támadás, egy néhány halott, az igaz már most nem is számít, úgy bele éltük a háborúba már magunkat és várjuk a Ruszkikat, akik gyakran meglátogatnak, de van is kellő fogadtatásuk.

November

Már nehezebb.

3-4-én már erős fagyok vannak.

6-án elesett Kijev város.

7-e egy ezred lovas kozákraj átúsztatva a Dyeperen Korosztény városát elfoglalta, elvágta az összeköttetésünket, elfogták a postakocsit.

8-án leesett a hó, a szép fehér hó, amit bizony igen sok helyen megpirosít emberek, állatok vére

9-10-11-12-én nagy készülődés, de hogy hová nem tudjuk, mert a haza felé vezető út már nincsen, el van vágva.

13-án végre megindulunk, de nem haza fele, hanem ki az első vonalba. Gyalog, a szekerek megrakva, orosz lovakon és az utunk bizony elég hosszú, mert nagyot kell kerülni föl északnak Rudnamecsrna, Jelszk fele 120 km. Öt nap tesszük meg. A muszka utolért és utóvég harcban áll. Nagy zűrzavar a német könnyebbsége miatt a sok-sok lőszer, fölszerelést hátra hagyva és lassan haladunk a köves orosz utakon nagy harcok között. Sok német gépkocsi rohanva előre, zúznak, taposnak mindent széjjel, törtetnek előre, harcoljon a magyar, hulljon az, és bizony sok helyen összetűzésre is kerül sor velük, de a géppisztoly lecsendesíti a derék szövetségeseinket, aki csak mindent és mindenkit ki tud használni. Még szükség van rá, aztán ha nem kell, otthagyja magára, de a magyarba meg van, meg az a régi virtus és tud harcolni is keményen. Mert most nem másért, most magunkért, ha nem akarunk Szibériába kerülni, harcolunk és habár veszteséggel is, de kivágjuk magunkat az orosz gyűrűből és lassan haladunk gyalog a fehér Oroszországba Jelszk Mozir fele és még idáig semmi bajom, a Jó Isten megoltalmazott, annyi sok – sok szenvedés között. Éjjelünk kint a havon, sátrakban.

Most egy községben van pihenő, közben írom feljegyzéseimet. Az idő teljesen megenyhült, sötét van kint, szolgálatban vagyok éjjel. Kint dörög az ágyú, szólnak a puskák, de ezt már mi megszoktuk, csak a Jó Isten ezután is megsegítene, és haza vezérelne kicsi családom közé.

November 18.

Ismét indulunk tovább a lengyel határ felé gyalog, vonat nincs. Hol a német uraknak, hol a sok elhajtott marhának és elhordott terményeknek, mi még a lőszerünk sem tudjuk vinni, azt is el kell dobni, de ők tudják, nekik van vagyon mindenre.

November 19.

Kezdődik az igazi szenvedés a nagy mocsarakon keresztül. Napjaink keservesen telnek, sok – sok szenvedés. Elől a partizán, hátul az orosz lő, pusztít, hull a drága magyar vér. Sok – sok akna robban. Más közbe megyünk előre, célunk felé, és ahol már történelmi idők zajlottak le és a nagy Napóleonnak odaverték egy teljes seregét és egy lengyel – orosz hadsereg pusztult. A magyarra is az a végzet várt, ha nem vagyunk könnyen mindent kibíró népek, de mi átjöttünk az ingoványon, ahol az ember sosem tudja, hol száll el az ember.

Község nincsen sehol sem, föl van égetve. Kenyér az nincsen és éhezünk heteken keresztül, de kibírjuk, mert 200 000 ember nem veszhet el, mert a magyar kevés.