"A pártoskodás a nemzet megrontója,,
Széchenyi István
Figyelemmel kísérve kicsiny falunk éltét, már nem először jutok arra a következtetésre, hogy nálunk is ugyanaz zajlik, mint ami országos szinten szerte hazánkban. Nevezhetném akár pártpolitikának is kicsiben. Megvannak a klikkek, az érdekeltségi körök, véleményvezérek, aktivisták. Gyakorlatilag mindaz, ami nagyban milliók részvételével zajlik mondjuk Budapesten, lekicsinyítve lényegében megtalálható Abaújváron is.
Politizálunk. Igen. Szó szerint politizálunk. Tesszük ezt ugyanolyan hozzá nem értő módon, ugyanolyan kicsinyes érdekektől vezérelve, ugyanúgy elbeszélve egymás feje fölött, mint képviselőink és a politikai élet többi meghatározó eleme.
Mert mi is történik?
Nem látjuk be hibáinkat, nem gyakorlunk soha önkritikát. Másban keressük a rossz okozóját. Nem vagyunk képesek, vagy csak nagyon ritkán vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni a másikkal, ám ezt is nagyon gyorsan elfelejtjük. Saját zsebre játszunk.
Két éve kaptunk egy nagy lehetőséget. A filmforgatás kapcsán megpezsdült az élet Abaújváron, de ami a legfontosabb, hatalmas bevételre tehetett volna szert a falu, az önkormányzat, az Egyesület. És mi történt? Sajnos, ha részletezném a visszásságokat, abból óriási botrány kerekedne.
Hogy csak néhányak voltak felelősek azért, hogy azok a pénzek, melyek kevesek zsebébe vándoroltak, nem a közösség kasszáját gyarapították? Valóban. Ám a többség tett valamit ez ellen? Ugye....
Pedig, ha egy emberként állt volna a falu ki azért, hogy a befolyó összegek ne szívódjanak fel, most nem kellene újabb hitelért kuncsorogni, hogy meg tudjuk vásárolni a Földvár területét, és ma már nem azon rágódnánk, hogyan szerezzük meg, hanem, hogy hogyan építsük ki?
Könnyű szidni a felelősöket, akik idáig juttatták hazánkat, ám a leglényegesebb dologról mindig megfeledkezünk. Saját felelősségünkről. A millennium éve (2000) tájékán Magyarország az EU-hoz csatlakozni kívánók közül az első helyen állt. A hajdani szocialista országok csodái voltunk. A Nyugat ámult azon, hogy a rendszerváltást követő évtizedben Hazánk milyen sikereket ér el. De nézzük meg, hol tartunk most. Éllovasokból legutolsókká lettünk. Európa szégyenévé. A Nyugat most is ámul. Csak épp az ellenkezőjén. Az Egyesült Államok, mint a legrosszabb eshetőségről beszél Magyarország kapcsán.
Mi történt?
Mi történt velünk?
Míg egymást martuk, ott loptunk, ahol csak tudtunk, a felelősséget mindig az ellenfélre hárítottuk, ahelyett hogy vállvetve dolgoztuk volna Hazánkért. Megtagadtuk határainkon túl élő testvéreinket, ,,hazudtunk reggel, délben meg este'', nem vontuk felelősségre a vétkeseket, újabb és újabb hiteleket vettünk fel, hogy a ma problémáját a holnapra hárítsuk. És mikor eljött a holnap, ugyanezt tettük. És az újabb holnap egy gazdasági világválságot hozott.
Hogyan lehet ezt mind megmagyarázni? Igaz lenne a turáni átok? Az ősi magyar legenda miszerint a magyarok közt legyen széthúzás, ellenségeskedés míg világ a világ?
A mohácsi csatánál a közelben lévő Szapolyai János felmentő seregei nem csatlakoztak a király csapataihoz, mivel Szapolyainak a túloldalon lévő főurakkal politikai ellentétei voltak, és szerette volna, ha a török megbünteti őket.
Tudjuk mi lett a végeredmény.
Az első világháborút követően a magyarok egymás ellen fordultak, szembeköpték egymást, megtagadták múltjukat, vérvörös terrort vittek véghez, miközben a Kisantant országai megszállták területeiket. Ahelyett, hogy a külső ellenség ellen fordultak volna, tulajdon népüket gyilkolták.
Tudjuk, mi lett a végeredmény.
Ma is ez történik. Egymás ellenségei vagyunk. Egymást marjuk halálra.
Tudjuk, mi a végeredmény.
De vajon ennek tényleg így kell lennie? Valóban el lennénk átkozva?
Én nem hiszem.
Az átok – írja Tófalvi Péter – csak olyanokon fog, akik hisznek is benne, de az ő esetükben is könnyen megtörhető. A varázsszavak egy-egy betűje minden magyarnál van elrejtve. Ha a betűket egymás mellé tesszük, kijön a varázsige, és az átok megszűnik.
Ha egymás mellé állunk, megtörik a varázs.
1848-ban, mikor a nemzet egy emberként állt ki a Habsburg elnyomás ellen, csodákat vitt véghez. Megalkotta a kor egyik legnagyszerűbb alkotmányát, letörte a nemzetiségi lázadásokat, kiűzte az osztrák hadakat az országból.
Trianont követően az emberek megfeszített munkával álltak neki Hazánk újjáépítésének. Közösen haladva előre egy erős, fejlődő, virágzó országot teremtettek a megcsonkított tetemből. Létrehozták Európa 5. legerősebb gazdaságával rendelkező országát, és azt a társadalmat, mely büszkén viselhette a ,,tudás népe'' nevet.
Nekünk még most sem késő.
Józan fejjel, megfeszített erővel, egymással vállvetve kell küzdenünk. Olykor meg-megállva, hátratekintve, gyönyörködve az eddigi eredményekben, ám mindenkoron erős önkritikát gyakorolva. Nem átlépni társunkon, hanem karöltve haladni vele együtt az úton, melyet közösen kell járnunk.
Figyelemmel kísérve kicsiny falunk éltét, már nem először jutok arra a következtetésre, hogy nálunk is ugyanaz zajlik, mint ami országos szinten szerte hazánkban. Nevezhetném akár pártpolitikának is kicsiben. Megvannak a klikkek, az érdekeltségi körök, véleményvezérek, aktivisták. Gyakorlatilag mindaz, ami nagyban milliók részvételével zajlik mondjuk Budapesten, lekicsinyítve lényegében megtalálható Abaújváron is.
Politizálunk. Igen. Szó szerint politizálunk. Tesszük ezt ugyanolyan hozzá nem értő módon, ugyanolyan kicsinyes érdekektől vezérelve, ugyanúgy elbeszélve egymás feje fölött, mint képviselőink és a politikai élet többi meghatározó eleme.
Mert mi is történik?
Nem látjuk be hibáinkat, nem gyakorlunk soha önkritikát. Másban keressük a rossz okozóját. Nem vagyunk képesek, vagy csak nagyon ritkán vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni a másikkal, ám ezt is nagyon gyorsan elfelejtjük. Saját zsebre játszunk.
Két éve kaptunk egy nagy lehetőséget. A filmforgatás kapcsán megpezsdült az élet Abaújváron, de ami a legfontosabb, hatalmas bevételre tehetett volna szert a falu, az önkormányzat, az Egyesület. És mi történt? Sajnos, ha részletezném a visszásságokat, abból óriási botrány kerekedne.
Hogy csak néhányak voltak felelősek azért, hogy azok a pénzek, melyek kevesek zsebébe vándoroltak, nem a közösség kasszáját gyarapították? Valóban. Ám a többség tett valamit ez ellen? Ugye....
Pedig, ha egy emberként állt volna a falu ki azért, hogy a befolyó összegek ne szívódjanak fel, most nem kellene újabb hitelért kuncsorogni, hogy meg tudjuk vásárolni a Földvár területét, és ma már nem azon rágódnánk, hogyan szerezzük meg, hanem, hogy hogyan építsük ki?
Könnyű szidni a felelősöket, akik idáig juttatták hazánkat, ám a leglényegesebb dologról mindig megfeledkezünk. Saját felelősségünkről. A millennium éve (2000) tájékán Magyarország az EU-hoz csatlakozni kívánók közül az első helyen állt. A hajdani szocialista országok csodái voltunk. A Nyugat ámult azon, hogy a rendszerváltást követő évtizedben Hazánk milyen sikereket ér el. De nézzük meg, hol tartunk most. Éllovasokból legutolsókká lettünk. Európa szégyenévé. A Nyugat most is ámul. Csak épp az ellenkezőjén. Az Egyesült Államok, mint a legrosszabb eshetőségről beszél Magyarország kapcsán.
Mi történt?
Mi történt velünk?
Míg egymást martuk, ott loptunk, ahol csak tudtunk, a felelősséget mindig az ellenfélre hárítottuk, ahelyett hogy vállvetve dolgoztuk volna Hazánkért. Megtagadtuk határainkon túl élő testvéreinket, ,,hazudtunk reggel, délben meg este'', nem vontuk felelősségre a vétkeseket, újabb és újabb hiteleket vettünk fel, hogy a ma problémáját a holnapra hárítsuk. És mikor eljött a holnap, ugyanezt tettük. És az újabb holnap egy gazdasági világválságot hozott.
Hogyan lehet ezt mind megmagyarázni? Igaz lenne a turáni átok? Az ősi magyar legenda miszerint a magyarok közt legyen széthúzás, ellenségeskedés míg világ a világ?
A mohácsi csatánál a közelben lévő Szapolyai János felmentő seregei nem csatlakoztak a király csapataihoz, mivel Szapolyainak a túloldalon lévő főurakkal politikai ellentétei voltak, és szerette volna, ha a török megbünteti őket.
Tudjuk mi lett a végeredmény.
Az első világháborút követően a magyarok egymás ellen fordultak, szembeköpték egymást, megtagadták múltjukat, vérvörös terrort vittek véghez, miközben a Kisantant országai megszállták területeiket. Ahelyett, hogy a külső ellenség ellen fordultak volna, tulajdon népüket gyilkolták.
Tudjuk, mi lett a végeredmény.
Ma is ez történik. Egymás ellenségei vagyunk. Egymást marjuk halálra.
Tudjuk, mi a végeredmény.
De vajon ennek tényleg így kell lennie? Valóban el lennénk átkozva?
Én nem hiszem.
Az átok – írja Tófalvi Péter – csak olyanokon fog, akik hisznek is benne, de az ő esetükben is könnyen megtörhető. A varázsszavak egy-egy betűje minden magyarnál van elrejtve. Ha a betűket egymás mellé tesszük, kijön a varázsige, és az átok megszűnik.
Ha egymás mellé állunk, megtörik a varázs.
1848-ban, mikor a nemzet egy emberként állt ki a Habsburg elnyomás ellen, csodákat vitt véghez. Megalkotta a kor egyik legnagyszerűbb alkotmányát, letörte a nemzetiségi lázadásokat, kiűzte az osztrák hadakat az országból.
Trianont követően az emberek megfeszített munkával álltak neki Hazánk újjáépítésének. Közösen haladva előre egy erős, fejlődő, virágzó országot teremtettek a megcsonkított tetemből. Létrehozták Európa 5. legerősebb gazdaságával rendelkező országát, és azt a társadalmat, mely büszkén viselhette a ,,tudás népe'' nevet.
Nekünk még most sem késő.
Józan fejjel, megfeszített erővel, egymással vállvetve kell küzdenünk. Olykor meg-megállva, hátratekintve, gyönyörködve az eddigi eredményekben, ám mindenkoron erős önkritikát gyakorolva. Nem átlépni társunkon, hanem karöltve haladni vele együtt az úton, melyet közösen kell járnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése